Video - Attila története - Anamé Program

Attila története - Anamé Program

Tulajdonképpen a konkrét panaszomat nem is nagyon tudtam. Nem volt ez levezethető. Meg valószószínűleg ez egy elég hosszú, évek óta érő dolog, ami tarthatatlanná, elviselhetetlenné vált. És aztán ezt megkoronázta egy magánéleti dolog, és akkor borult bennem minden.

És mint olyan sokszor az ugynevezett véletlen, amiben nem hiszünk talán olyan sokan, vezetett ide, a Tündén keresztül, aki itt oktató. Nekem vele egy nagyon régi baráti kapcsolatom volt, aztán sok éve nem találkoztunk, majd véletlenül megtaláltam a neten. Ez vezetett ide erre az oldalra. Azt tudom, hogy az első olvasás után is az volt az érzésem, hogy nekem ide jönnöm kell, ez nekem segítség lesz. Nem a Tünde miatt, hanem amit én ebben láttam. Az talán egyfajta segítség volt, hogy a Tündével sokat beszélgettünk erről. Decemberben kitaláltam, hogy jövök, Januárban itt is voltam. Sokakkal ellentétben, akiknek a visszajelzéseit hallottam, hogy az első óra után szárnyakat kaptak stb., nekem ez nem volt meg.

Azt gondoltam, hogy jó helyen vagyok és adjunk ennek időt. Heti két-három órára, speciális órákra, meditációra jártam. Érdekes módon egyre inkább az jött be nálam, hogy nem akarok jönni órára. És éreztem, hogy igen, akkor nálam ez a jel, hogy jönni kell.

És minél inkább nem akarok, annál inkább jönni kell. És aztán valahogy folyamatosan elég nagy hullámvölgyeket megjártam, sokat fordultam Anaméhoz, olvastam a könyveket, amíg megértettem, hogy ez ezzel együtt jár. Ahogy egy sebnél, ha azt piszkáljuk, fájni fog. De sok esetben ez a fájdalom megéri, ha ezt rendbe tesszük. Ilyesmiket éreztem én is.

És aztán valahogy az volt az első jel, amikor valamilyen rossz hírt kaptam. Ugyanúgy összeugrott a gyomrom, mint máskor, vagy mint másnak is, de azt vettem észre, hogy utána ez a visszaállás, stabilizálás ez gyorsabban történik. Ugyanakkor ezek a nagy amplitúdók is eltünnek, tehát valahogyan mintha egy stabilabb állapotban lennék érzelmileg. Ez az, ami legjobban mérhető.

És egy nagyon konkrét példa, ami nemrég történt. Nem tudom, ezt hogyan nevezik, tériszony, magasságiszony stb. sokunknak van ilyen. Nekem van ennek egy speciális változata, a felüljárók, hidak, ahol autóval megyek, és nagyon fontos az a momentum, hogy megállunk, azt én nem. Évek alatt nagyon komoly stratégiákat dolgoztam ki a hidak elkerülésére, ill. hogy mikor melyik híd járható. Komoly tudósa vagyok ennek. De mindig fennáll az a veszély, hogy épp beáll valami, és akkor világvége van. És ez egy borzasztó rossz pánik, félelem érzés. Talán két hete történt, hogy Anaméhoz jöttem meditációra. És már idő volt, jönni kellett. A Margit-hídon jöttem volna át. Megközelítettem, úgy hogy rátudjak nézni a hídra, és láttam, hogy áll a híd. És ilyenkor az az állapot szokott jönni, hogy Úristen áll a híd, akkor leteszem az autót, és átmegyek gyalog. És érdekes volt, ahogy megközelítettem, konstatáltam, hogy igen áll a híd, és utána nem volt az a testi reakció, aminek ilyenkor kell lenni. Furcsa volt. Próbáltam, próbáltam, de nem jött. Azért – gondoltam – keresek helyet, és majd átmegyek gyalog. Persze nem volt parkolóhely. És mondom magamnak, hogy nézzük meg. Felhajtottam a hídra, és eljutottam addig a pontig, ahonnan már nincs visszaút. Ebben az a nagyon fontos, hogy eljön az a pillanat, hogy fent vagyok a hídon és akkor világvége van. És persze megálltak az autók és a régi gyakorlat szerint jött is az érzés, és aztán ugyanazzal lendülettel el is múlt. Néztem, hogy ott állok a hídon, állnak az autók, és nem történik semmi bennem.

Teljesen nyugodt vagyok. És elkezdtem hangosan röhögni az autóban. És utána elindultunk, és a csoda második fele, hogy elkezdtek az előttem lévő autók lehúzódni a másik sávba. És én mehettem. Ugye itt nekem az a lényeg, hogy mehessek a hídon. Bár akkor már nem volt fontos, mégis, tessék megkaptad, mehetsz, lekanyarodtam és még az órára is időben odaértem.

Ez nagyon nagy fegyvertény. Nem mondom azt, hogy holnap megyek iparialpinistának, azért erről nincs szó. De ez egy nagyon mérhető dolog. És azt gondolom, hogy nekem az utóbbi időben sok szívcsakrás gyakorlatom volt, mert valószínűleg ott elég sok probléma van. És hogy talán itt van az a fajta visszajelzés, hogy ugye a bátorság a szívben van, vagy valami ilyesmi, és ahogy ez a terület, ahogyan kezd felszabadulni, ezek a dolgok talán múlnak el.

Mondtam múltkor is Anaménak, hogy ezt én nagyon köszönöm!

 

A.:Én köszönöm, hogy vagy! Örülök, hogy megismerhettelek.

Beszéltél róla, hogy sok szívcsakrás gyakorlatot kaptál. 

Neked alapvetően volt itt egy lezártság, és ráadásul alul, a szorongás itt alul, az alsócsakráknál lakik, olyan volt rajtad, mint egy rossz fűző. Rá volt szorulva gyakorlatilag. Ezt érezted is. Sokkal feszesebb izomtónus, és az izom rá volt feszülve a belsőszervekre. Erre még a szív is ráfolytva, Ez a tartás. És hát ez nem egy stabil állapot. Ahogy ez változik, úgy változik az életed.

 

Igen és még egy olyan, ami talán megint egy visszajelzés. Hogy amikor idejöttem, akkor például a Gábor, mondtam is neki, nem volt szimpatikus.

Én nagyon sok órájára jártam, nagyon kedvelem az ő óráit. És azt gondolom, ahogyan nyitottam és be tudtam őt fogadni, kifejezetten szimpatikus emberré vált. Azt gondolom, hogy ez is egyfajta visszajelzés, vagy eredmény.